Aligha érdemes ilyen sokat rugózni ezen a Csanád gyereken, de vessünk mégis még egy pillantást az ügyére, amely igen tanulságos. Szóval a korábbi zsidófaló szélsőjobbos a származásának lelepleződése után egy az egyben átállt a zsidók közé, és ha továbbra is így halad előre, fél év múlva már pajesszal, kaftánban látjuk viszont a Siratófalnál, szabad idejében meg nyilván a Kárpát-medence elfoglalására vagy a magyar vízkészlet meglovasítására fog összeesküvéseket szőni. Vagy ha a zsidók a nyilasok vádaskodásával ellentétben mégsem ilyesmikben sántikálnak, hát ő majd akkor fog.
Miután abbahagytuk a röhögést, elgondolkodhatunk rajta: azon a magától értetődően adódó tényezőn kívül, hogy Csanád egyszerűen sík hülye, vajon mi lehet az oka ennek a pálfordulásnak? Mi a fene játszódhat le egy ember lelkében, aki, miután a szélsőjobbos közösség kivetette magából, és antiszemita karrierjének vége szakadt, ahelyett, hogy hazament volna az ólomkatonáival játszani, vagy mit tudom én, elszegődött volna erdésznek, a lehetséges életutak tízezrei között éppen hithű mozgalmár zsidónak tudott elszegődni?
Nos, egyrészt ezek az emberek elsősorban a közösségük részei. Individuumként, önálló gondolkodásra és cselekvésre képes emberként nem is léteznek, létük értelme csak annyi, amennyi a közösség létéből rájuk háramlik. Csanádot és a hozzá hasonlókat az mozgatja, hogy része lehessenek valamilyen kollektívumnak, bűnbakképzésen alapuló gondolkodásukból kifolyólag pedig lehetőleg valami olyannak, amely heroikus küzdelmet folytat egy sötét és fenyegető ellenséggel szemben. Ennek a kritériumnak a szélsőjobbos közösség és a minden bokorban nácikat látó, aktivista zsidó csoportok egyaránt tökéletesen megfelelnek. Az, hogy mi a mozgalom lényege és ideáljai, kik a tagjai és ki az ellenség, az mellékes kérdés ahhoz képest, hogy valamiféle mozgalom, valamiféle közösség legyen, és a Csanádhoz hasonló reszketeg, igazi meggyőződés, elvek és hűség nélkül való emberek feloldódhassanak benne.
Érdekes ennek kapcsán, hogy hősünknek a millió csoportosulás közül éppen a zsidók között sikerült új otthonra lelnie. Ennek alapján úgy tűnik, ha elvei java része meg is szűnt létezni, amikor az őt a kollektív tudattal összekötő köldökzsinór megszakadt, ha mást nem is, azokat a szélsőjobbos lózungokat Csanád tényleg a magáévá tette, miszerint a világ sorsát a vitéz magyar leventék és a horgas orrú zsidók közti örök küzdelem dönti el, és aki nincs velünk, az ővelük van; így aztán, amikor a mi kivetette őt magából, nem maradt más lehetősége, mint beállni őközéjük.
Ha nem a bármi áron való közösséghez tartozás, hanem az elvek, a szélsőjobbos agyrémekben való hit vagy egyszerűen csak a képzelt ellenségek által körülvett, élethalálharcot vívó haza lett volna igazán fontos a számára, akkor folytathatta volna a küzdelmet akár meg nem értett, hitehagyott zsidóként, magányosan is, de ez aligha fordult meg a fejében: a korábbi eszmék csak addig tartottak nála, ameddig a közösség is. Az egyedüllét, a birkanyájakból való kimaradás pedig a Csanádhoz hasonló emberek számára nem tartozik az elfogadható vagy akár csak fontolóra vehető lehetőségek közé.
